8. ...és mégis

Szíve azt diktálta, tépje fel az ajtót, és rohanjon az imádott férfi karjába még utoljára, de az esze azt súgta, maradjon. Próbálta magát győzködni, hogy utoljára hallani a hangját az majdnem ugyanolyan. Érezte a feszültséget így az ajtó mögött is, akaratán kívül ismét tanúja volt egy olyan beszélgetésnek, amit nem feltétlenül akart hallani.

- Rose, sajnálom, hogy az előbb elrohantam, de nem tűröm, hogy az apád így beszéljen velem. Bocsáss meg! – kérte Tom halkan. – Mi történt? Miért sírtál? – Lora nem látta mi történik, de elképzelte, ahogy lágyan odalép, letörli a könnyeit, és megöleli a nőt. Szíve bánatos dobogásba kezdett.

- Apám... – kezdte Rose, de elcsuklott a hangja. – Azt hiszi, terhes vagyok, és úgy véli, szégyent hozok, hozunk a fejére. Sajnálom, amiért úgy beszélt veled! Úgy szeretlek. – Lora gyomra bukfencet vetett. Hogy hazudhatott ekkorát? Épp ő az, aki elmondta az apjának ezt a gyenge hazugságot! Ezek után még azt állítja, szereti? De amint meghallotta Tom válaszát egyből visszaállt a rend a hasában.

- Mennünk kell! – „Nem mondta, hogy szereti” – gondolta Lora, amitől kicsit jobb kedve lett. – Dan már előre ment szólni, hogy kezdhetünk. Kate, kimennél egy pillanatra? – Rövid csend következett, majd Lora hallotta, ahogy az ajtó becsukódik. – Rose – kezdte Tom, jelentőségteljesen kihangsúlyozva a nő nevét –, ha te itt és most azt kéred tőlem, hogy vegyelek feleségül, elveszlek. Tettem neked egy ígéretet, gondoskodni fogok rólad, bízhatsz bennem. De ha csak cseppnyi kétely is van benned, bármekkora e miatt a házasság miatt, akkor arra kérlek, mondd el, ne tegyük egymást boldogtalanná.

Lora nem hallotta Rose válaszát, talán a nő sem akarta, hogy meghallja.

- Rendben – sóhajtott Tom –, akkor kint találkozunk.

Ez volt az utolsó, amit hallott. Leült a székre, és várt. Gondolataiból Rose szomorú hangja térítette magához.

- Sajnálom, egyszer majd mindent megértesz, és megbocsájtasz nekem, de előbb neki kell megértenie. De ha beavatom máris, azzal nem segít.

- Nem akarom már megérteni – mondta hidegen. Felállt, és elindult az ajtó felé. Kate még nem jött vissza, Rose elkapta a kezét, és megállította.

- Kérlek, ne beszélj erről senkivel. Mindent tönkretehet.

- Nem fogok, ígérem – mondta, kilépett az ajtón, de még egy pillanatra visszafordult. – Sok boldogságot – mondta, kicsivel több gúnnyal a hangjában, mint akarta, és elindult a folyosón a kijárat felé.

Sikeresen elérte az ajtót, anélkül, hogy bárkivel, akivel nem akart, találkozott volna. Kilépett az utcára, és döbbenten látta, hogy zuhog az eső. Az esőcseppek az arcán összekeveredtek a könnyeivel. Lora csak ment, nem érdekelte, hogy az eső bőrig áztatta. Meleg volt, túl meleg. A levegő olyannyira megtelt párával, hogy már csak kapkodta a levegőt, de nem vette észre, hogy még mindig rohan... menekült, igen. Ismét túl gyáva volt szembenézni a helyzettel. A telefonja percek óta folyamatosan csörgött, de nem nézte meg ki keresi, sejtette. Dan mostanra már biztosan mindent tűvé tett érte. Ha nem lettek volna fontos telefonszámok a Blackberryjében, már elhajította volna az első csörgés után. Nem Dan volt az, akire haragszik, de nem akart most neki magyarázkodni, és végképp nem akarta egyelőre elárulni Rose-t. Hirtelen felnevetett, még védi azt, aki becsapja a szerelmét?

Túl bonyolult és friss volt még neki az imént hallott történet. Tom bajban van az apja miatt, aki a pénzért elárulta a családját, egy szem fiát eladta egy gengszterek. De miért jó ez Rose apjának?

Üzlet, pénz, árulás... ezek a szavak csengtek a fülében. Észre sem vette mióta rohant, ruhája csurom vizes volt, cipőjét időközben a kezében vette, mikor egy kocsi fékezett mellette. Nem mert felnézni, de szeme sarkából látta, hogy nincs mitől félnie. Egy taxi volt az.

- Kisasszony, elvihetem? – kérdezte egy idősödő férfi. – Nagyon csúnya idő van.

- Köszönöm, igen – válaszolta Lora, és már a taxiban ült. Megmondta a címet a sofőrnek, hátradől az ülésen, és némán bámult kifelé az ablakon, míg meg nem érkeztek. A férfi rendes volt, nem zaklatta kérdésekkel, Lora ezt bőségesen meg is köszönte neki.

A szobájába érve gyorsan kibújt vizes ruháiból, és beállt a zuhany alá. Iszonyatos erővel telepedett rá a bánat. Hosszú percekig csak folyatta magára a forró vizet, majd miután már az összes létező könnye a lefolyóban volt, megtörölközött, és úgy, vizes hajjal végigdőlt az ágyon, és el is aludt. Furcsa álma volt; futott egy erdőben, ahonnan végül egy kis templomhoz érkezett, de nem akart bemenni, mert tudta, hogy ruhája szakadt, vizes és piszkos is, mint aki egész nap az erdőben bóklászott. Azonban ott állt egy férfi, de nem ismerte fel ilyen messziről. A férfi egyre csak a nevét kiabálta, de ő tudomást sem akart venni róla. Hogy mutatkozhatna ő ilyen öltözetben? Végignézett magán, és elcsodálkozott; gyönyörű fehér, testhez simuló szaténruha volt rajta, olyan, amilyet mindig is szeretett volna, de még nem volt alkalom, ahová felvehette volna. Ahogy közelebb ért, felismerte a férfit: Dan volt az. Mosolygott rá, hívogatta őt, és egyre csak a nevén szólítgatta, de Lora nem mozdult, majd Dan egy pillanat alatt mellette termett, és elkezdte a vállát rázogatni és a nevét kiabálni. Ekkor hirtelen sötét lett, mikor körülnézett... eltűnt az erdő, és újra a szobában volt, de nem egyedül. Ott térdelt az ágyán Dan, az ajtóban pedig az egyik portás. Csodálkozva pislogott körül. Zavarban volt, mert nem volt rajta ruha, csak a törölköző, amiben a fürdőből kijött.

- Köszönöm, most már elmehet – mondta Dan a férfinak, és egy papírpénzt nyomott a kezébe. Becsukta az ajtót, és visszament a még mindig csodálkozva pislogó Lora mellé. – Mi a fenéért nem vetted fel a telefont? – kiabált a lányra. – Már vagy ezerszer hívtalak. – De arcáról eltűnt a düh, helyét ijedtség váltotta fel, ahogy Lora holtsápadt arcára és kisírt szemére nézett. – Jóságos ég! Mi történt veled? – ölelte át a lányt. Lora nem sírt már, nem voltak könnyei, de nem felelt. – Sajnálom. – Eldőlt az ágyon, magával húzta Lorát, és ráterítette a takarót. – Aludj, most pihenned kell.

Lora gyorsan elaludt, tán fel sem ébredt igazán. Dan ölelő karjaiban megnyugodott, és az éjszaka hátralévő részében álomtalanul aludt. Reggel mikor felébredt, először csak az ürességet érezte a szívében, nem is tudatosult benne azonnal az előző nap borzalma, aztán eszébe jutott minden. A kártyavárként összeomló élete. Nagyot csodálkozott, amikor kinyitotta a szemét, és megpillantotta a mellette félmeztelenül fekvő, és rá mosolygó Dant, és fülig vörösödött, mikor tudatosult benne, hogy ő meg teljesen ruhátlan. Nagyon döbbent arcot vághatott, mert Dan felnevetett, és halkan megszólalt:

- Köszönöm a csodás éjszakát – hangja hálával telinek hangzott.

- Mi... mi történt? Én nem emlékszem... hogy kerülsz ide? Te... mi... ugye... – De Dan beléfojtotta a szót.

- Nem, nem történt semmi, nyugodj meg, de nem lehetett kihagyni ezt a poént – mondta kedvesen, és még mindig rázta a nevetés. De nem sokáig, mert néhány másodperc múlva egy párna landolt a fején. Ránézett Lorára, aki néhány pillanatra elfeledkezve nyomoráról féktelen kacajba tört ki Dan meglepett arca láttán. A férfi felugrott, és leterítette Lorát. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. Lora a hátán feküdt, két karja a feje felett, csuklóját, mint egy bilincs, Dan keze fogta szorosan. Néhány másodperc kellett, mire felfogta, hogy kívülről nézve milyen bizarr is ez a szituáció, és megpróbált kiszabadulni Dan alól. A férfi ezt szórakoztatónak találta, és még közelebb hajolt hozzá.

- Kismadár, nem tudsz kiszabadulni? – kérdezte, és nevetett egy pillanatig még, de Lora arcán átfutó szomorúságot látva, azonnal elengedte a lányt. – Ne haragudj, kérlek – mondta, de ekkor már Lora szája sarkában is bujkált egy kis mosoly.

- Nem haragszom – mondta könnyed hangon. – Köszönöm, hogy itt vagy, de hogy kerültél ide?

- Aggódtam érted. Rengetegszer hívtalak, de nem vetted fel a telefont, aztán – hirtelen elhallgatott egy pillanatra –, mikor vége lett az egész ceremóniának rohantam utánad. Még el sem köszöntem – habozott egy pillanatig mit is mondjon – Tomtól. – A férfi neve hallatán Lora mellkasában hatalmas nyomás keletkezett, amitől úgy érezte mindjárt megfullad. Ezt Dan is észrevette, mert azonnal másról kezdett csevegni. – Holnap elutazol velem Los Angelesbe? Bemutatlak a főnöknek.

- Nem azt mondtad, hogy nem tudja, hogy ismersz? – kérdezte Lora. Hálás volt, hogy nem kellett tovább Tomról beszélnie.

- Éppen itt az ideje, hogy megtudja.

A nap hátralévő részét az ágyban töltötték. Megnéztek egy izgalmas akciófilmet, ami kicsit elterelte Lora gondolatait. Felhozatták a szobába az ebédet. Kellemesen, a Lora új munkájáról beszélgetve töltötték el az időt. Délután öt körül Dan hirtelen felkelt:

- Megengeded, hogy lezuhanyozzam? Randim lesz – kacsintott a lányra –, de olyan jól éreztem magam veled, hogy nem volt kedvem hamarabb elmenni.

- Persze, menj nyugodtan. – Lora nagyon hálás volt Dannek, szerette a férfit és örült, hogy napi kapcsolatban lesznek Los Angelesben.

Már percek óta a fürdőben volt Dan, amikor megszólalt a telefonja. Lora bekiabált a fürdőbe.

- Vedd fel, kérlek – mondta Lorának, aki közben már belépett hozzá.

- Igen tessék, Dan Shepherd telefonja – szólt bele vidám hangon, de azonnal el is némult, amikor a vonal végén megismerte Tom hangját.

- Ki az drágám? – szólt ki a zuhanyfülkéből Dan, de elég volt csak Lora arcára néznie, tudta ki van a vonal másik végén.

Magára tekert egy törölközőt, és kiugrott, magához vette a telefonját, és beleszólt:

- Halló, itt Dan Shepherd... – majd eltartotta magától a készüléket. – Letette. Te jó ég! – kiáltott hirtelen. – Ez most elég érdekes szituáció volt. Félreérthette, ugye? – pillantott azonnal Lorára, de az csak nézett, de nem látott. Az összes fájdalom leolvasható volt az arcáról. Ott ült felhúzott térdekkel a földön, karjaival átölelve őket, és hangosan zokogott.

- Nem kellett volna felvennem... nem kellett volna felvennem. – Egyre csak ezt hajtogatta. Dan odaugrott hozzá, felkapta a karjaiba, és bevitte a hálóba. Lefektette az ágyba, betakarta. és melléfeküdt.

- Sss... – csitítgatta a lányt. – Sajnálom. Ó miért is nem én vettem fel a telefont! – átkozta magát. Lora még mindig sírt. Dan kiment az erkélyre, lemondta a randit, Lora hallotta ugyan, de nem volt ereje tiltakozni. Önzőnek gondolta magát, de szüksége volt Danre, és különben is, egy szóval sem kérte, hogy jöjjön, és maradjon. Aztán abbahagyta a sírást, mert meghallotta, hogy Dan már nem a nővel beszélget. A kíváncsisága erőt adott neki, hogy elinduljon az erkély felé, de megtorpant, mert soha ilyen dühösen nem hallotta még beszélni Dant.

- Semmi közöd hozzá... nem... ott volt a lehetőséged, döntöttél... nem történt semmi... akkor ne hidd el... nem hagyom magára... ha szeretnéd, most itt lennél vele... jó majd beszélünk, jó utat – fejezte be a beszélgetést, mikor meglátta Lorát. – Sajnálom, hogy hallanod kellett.

- Nincs semmi baj – sóhajtott Lora. Hirtelen megváltozott az arca, és érződött rajta a küzdelem.

– Dan, beszélni szeretnék veled valamiről, és csak benned bízom – nyögte ki végül.