8. ...és mégis

Szíve azt diktálta, tépje fel az ajtót, és rohanjon az imádott férfi karjába még utoljára, de az esze azt súgta, maradjon. Próbálta magát győzködni, hogy utoljára hallani a hangját az majdnem ugyanolyan. Érezte a feszültséget így az ajtó mögött is, akaratán kívül ismét tanúja volt egy olyan beszélgetésnek, amit nem feltétlenül akart hallani.

- Rose, sajnálom, hogy az előbb elrohantam, de nem tűröm, hogy az apád így beszéljen velem. Bocsáss meg! – kérte Tom halkan. – Mi történt? Miért sírtál? – Lora nem látta mi történik, de elképzelte, ahogy lágyan odalép, letörli a könnyeit, és megöleli a nőt. Szíve bánatos dobogásba kezdett.

- Apám... – kezdte Rose, de elcsuklott a hangja. – Azt hiszi, terhes vagyok, és úgy véli, szégyent hozok, hozunk a fejére. Sajnálom, amiért úgy beszélt veled! Úgy szeretlek. – Lora gyomra bukfencet vetett. Hogy hazudhatott ekkorát? Épp ő az, aki elmondta az apjának ezt a gyenge hazugságot! Ezek után még azt állítja, szereti? De amint meghallotta Tom válaszát egyből visszaállt a rend a hasában.

- Mennünk kell! – „Nem mondta, hogy szereti” – gondolta Lora, amitől kicsit jobb kedve lett. – Dan már előre ment szólni, hogy kezdhetünk. Kate, kimennél egy pillanatra? – Rövid csend következett, majd Lora hallotta, ahogy az ajtó becsukódik. – Rose – kezdte Tom, jelentőségteljesen kihangsúlyozva a nő nevét –, ha te itt és most azt kéred tőlem, hogy vegyelek feleségül, elveszlek. Tettem neked egy ígéretet, gondoskodni fogok rólad, bízhatsz bennem. De ha csak cseppnyi kétely is van benned, bármekkora e miatt a házasság miatt, akkor arra kérlek, mondd el, ne tegyük egymást boldogtalanná.

Lora nem hallotta Rose válaszát, talán a nő sem akarta, hogy meghallja.

- Rendben – sóhajtott Tom –, akkor kint találkozunk.

Ez volt az utolsó, amit hallott. Leült a székre, és várt. Gondolataiból Rose szomorú hangja térítette magához.

- Sajnálom, egyszer majd mindent megértesz, és megbocsájtasz nekem, de előbb neki kell megértenie. De ha beavatom máris, azzal nem segít.

- Nem akarom már megérteni – mondta hidegen. Felállt, és elindult az ajtó felé. Kate még nem jött vissza, Rose elkapta a kezét, és megállította.

- Kérlek, ne beszélj erről senkivel. Mindent tönkretehet.

- Nem fogok, ígérem – mondta, kilépett az ajtón, de még egy pillanatra visszafordult. – Sok boldogságot – mondta, kicsivel több gúnnyal a hangjában, mint akarta, és elindult a folyosón a kijárat felé.

Sikeresen elérte az ajtót, anélkül, hogy bárkivel, akivel nem akart, találkozott volna. Kilépett az utcára, és döbbenten látta, hogy zuhog az eső. Az esőcseppek az arcán összekeveredtek a könnyeivel. Lora csak ment, nem érdekelte, hogy az eső bőrig áztatta. Meleg volt, túl meleg. A levegő olyannyira megtelt párával, hogy már csak kapkodta a levegőt, de nem vette észre, hogy még mindig rohan... menekült, igen. Ismét túl gyáva volt szembenézni a helyzettel. A telefonja percek óta folyamatosan csörgött, de nem nézte meg ki keresi, sejtette. Dan mostanra már biztosan mindent tűvé tett érte. Ha nem lettek volna fontos telefonszámok a Blackberryjében, már elhajította volna az első csörgés után. Nem Dan volt az, akire haragszik, de nem akart most neki magyarázkodni, és végképp nem akarta egyelőre elárulni Rose-t. Hirtelen felnevetett, még védi azt, aki becsapja a szerelmét?

Túl bonyolult és friss volt még neki az imént hallott történet. Tom bajban van az apja miatt, aki a pénzért elárulta a családját, egy szem fiát eladta egy gengszterek. De miért jó ez Rose apjának?

Üzlet, pénz, árulás... ezek a szavak csengtek a fülében. Észre sem vette mióta rohant, ruhája csurom vizes volt, cipőjét időközben a kezében vette, mikor egy kocsi fékezett mellette. Nem mert felnézni, de szeme sarkából látta, hogy nincs mitől félnie. Egy taxi volt az.

- Kisasszony, elvihetem? – kérdezte egy idősödő férfi. – Nagyon csúnya idő van.

- Köszönöm, igen – válaszolta Lora, és már a taxiban ült. Megmondta a címet a sofőrnek, hátradől az ülésen, és némán bámult kifelé az ablakon, míg meg nem érkeztek. A férfi rendes volt, nem zaklatta kérdésekkel, Lora ezt bőségesen meg is köszönte neki.

A szobájába érve gyorsan kibújt vizes ruháiból, és beállt a zuhany alá. Iszonyatos erővel telepedett rá a bánat. Hosszú percekig csak folyatta magára a forró vizet, majd miután már az összes létező könnye a lefolyóban volt, megtörölközött, és úgy, vizes hajjal végigdőlt az ágyon, és el is aludt. Furcsa álma volt; futott egy erdőben, ahonnan végül egy kis templomhoz érkezett, de nem akart bemenni, mert tudta, hogy ruhája szakadt, vizes és piszkos is, mint aki egész nap az erdőben bóklászott. Azonban ott állt egy férfi, de nem ismerte fel ilyen messziről. A férfi egyre csak a nevét kiabálta, de ő tudomást sem akart venni róla. Hogy mutatkozhatna ő ilyen öltözetben? Végignézett magán, és elcsodálkozott; gyönyörű fehér, testhez simuló szaténruha volt rajta, olyan, amilyet mindig is szeretett volna, de még nem volt alkalom, ahová felvehette volna. Ahogy közelebb ért, felismerte a férfit: Dan volt az. Mosolygott rá, hívogatta őt, és egyre csak a nevén szólítgatta, de Lora nem mozdult, majd Dan egy pillanat alatt mellette termett, és elkezdte a vállát rázogatni és a nevét kiabálni. Ekkor hirtelen sötét lett, mikor körülnézett... eltűnt az erdő, és újra a szobában volt, de nem egyedül. Ott térdelt az ágyán Dan, az ajtóban pedig az egyik portás. Csodálkozva pislogott körül. Zavarban volt, mert nem volt rajta ruha, csak a törölköző, amiben a fürdőből kijött.

- Köszönöm, most már elmehet – mondta Dan a férfinak, és egy papírpénzt nyomott a kezébe. Becsukta az ajtót, és visszament a még mindig csodálkozva pislogó Lora mellé. – Mi a fenéért nem vetted fel a telefont? – kiabált a lányra. – Már vagy ezerszer hívtalak. – De arcáról eltűnt a düh, helyét ijedtség váltotta fel, ahogy Lora holtsápadt arcára és kisírt szemére nézett. – Jóságos ég! Mi történt veled? – ölelte át a lányt. Lora nem sírt már, nem voltak könnyei, de nem felelt. – Sajnálom. – Eldőlt az ágyon, magával húzta Lorát, és ráterítette a takarót. – Aludj, most pihenned kell.

Lora gyorsan elaludt, tán fel sem ébredt igazán. Dan ölelő karjaiban megnyugodott, és az éjszaka hátralévő részében álomtalanul aludt. Reggel mikor felébredt, először csak az ürességet érezte a szívében, nem is tudatosult benne azonnal az előző nap borzalma, aztán eszébe jutott minden. A kártyavárként összeomló élete. Nagyot csodálkozott, amikor kinyitotta a szemét, és megpillantotta a mellette félmeztelenül fekvő, és rá mosolygó Dant, és fülig vörösödött, mikor tudatosult benne, hogy ő meg teljesen ruhátlan. Nagyon döbbent arcot vághatott, mert Dan felnevetett, és halkan megszólalt:

- Köszönöm a csodás éjszakát – hangja hálával telinek hangzott.

- Mi... mi történt? Én nem emlékszem... hogy kerülsz ide? Te... mi... ugye... – De Dan beléfojtotta a szót.

- Nem, nem történt semmi, nyugodj meg, de nem lehetett kihagyni ezt a poént – mondta kedvesen, és még mindig rázta a nevetés. De nem sokáig, mert néhány másodperc múlva egy párna landolt a fején. Ránézett Lorára, aki néhány pillanatra elfeledkezve nyomoráról féktelen kacajba tört ki Dan meglepett arca láttán. A férfi felugrott, és leterítette Lorát. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. Lora a hátán feküdt, két karja a feje felett, csuklóját, mint egy bilincs, Dan keze fogta szorosan. Néhány másodperc kellett, mire felfogta, hogy kívülről nézve milyen bizarr is ez a szituáció, és megpróbált kiszabadulni Dan alól. A férfi ezt szórakoztatónak találta, és még közelebb hajolt hozzá.

- Kismadár, nem tudsz kiszabadulni? – kérdezte, és nevetett egy pillanatig még, de Lora arcán átfutó szomorúságot látva, azonnal elengedte a lányt. – Ne haragudj, kérlek – mondta, de ekkor már Lora szája sarkában is bujkált egy kis mosoly.

- Nem haragszom – mondta könnyed hangon. – Köszönöm, hogy itt vagy, de hogy kerültél ide?

- Aggódtam érted. Rengetegszer hívtalak, de nem vetted fel a telefont, aztán – hirtelen elhallgatott egy pillanatra –, mikor vége lett az egész ceremóniának rohantam utánad. Még el sem köszöntem – habozott egy pillanatig mit is mondjon – Tomtól. – A férfi neve hallatán Lora mellkasában hatalmas nyomás keletkezett, amitől úgy érezte mindjárt megfullad. Ezt Dan is észrevette, mert azonnal másról kezdett csevegni. – Holnap elutazol velem Los Angelesbe? Bemutatlak a főnöknek.

- Nem azt mondtad, hogy nem tudja, hogy ismersz? – kérdezte Lora. Hálás volt, hogy nem kellett tovább Tomról beszélnie.

- Éppen itt az ideje, hogy megtudja.

A nap hátralévő részét az ágyban töltötték. Megnéztek egy izgalmas akciófilmet, ami kicsit elterelte Lora gondolatait. Felhozatták a szobába az ebédet. Kellemesen, a Lora új munkájáról beszélgetve töltötték el az időt. Délután öt körül Dan hirtelen felkelt:

- Megengeded, hogy lezuhanyozzam? Randim lesz – kacsintott a lányra –, de olyan jól éreztem magam veled, hogy nem volt kedvem hamarabb elmenni.

- Persze, menj nyugodtan. – Lora nagyon hálás volt Dannek, szerette a férfit és örült, hogy napi kapcsolatban lesznek Los Angelesben.

Már percek óta a fürdőben volt Dan, amikor megszólalt a telefonja. Lora bekiabált a fürdőbe.

- Vedd fel, kérlek – mondta Lorának, aki közben már belépett hozzá.

- Igen tessék, Dan Shepherd telefonja – szólt bele vidám hangon, de azonnal el is némult, amikor a vonal végén megismerte Tom hangját.

- Ki az drágám? – szólt ki a zuhanyfülkéből Dan, de elég volt csak Lora arcára néznie, tudta ki van a vonal másik végén.

Magára tekert egy törölközőt, és kiugrott, magához vette a telefonját, és beleszólt:

- Halló, itt Dan Shepherd... – majd eltartotta magától a készüléket. – Letette. Te jó ég! – kiáltott hirtelen. – Ez most elég érdekes szituáció volt. Félreérthette, ugye? – pillantott azonnal Lorára, de az csak nézett, de nem látott. Az összes fájdalom leolvasható volt az arcáról. Ott ült felhúzott térdekkel a földön, karjaival átölelve őket, és hangosan zokogott.

- Nem kellett volna felvennem... nem kellett volna felvennem. – Egyre csak ezt hajtogatta. Dan odaugrott hozzá, felkapta a karjaiba, és bevitte a hálóba. Lefektette az ágyba, betakarta. és melléfeküdt.

- Sss... – csitítgatta a lányt. – Sajnálom. Ó miért is nem én vettem fel a telefont! – átkozta magát. Lora még mindig sírt. Dan kiment az erkélyre, lemondta a randit, Lora hallotta ugyan, de nem volt ereje tiltakozni. Önzőnek gondolta magát, de szüksége volt Danre, és különben is, egy szóval sem kérte, hogy jöjjön, és maradjon. Aztán abbahagyta a sírást, mert meghallotta, hogy Dan már nem a nővel beszélget. A kíváncsisága erőt adott neki, hogy elinduljon az erkély felé, de megtorpant, mert soha ilyen dühösen nem hallotta még beszélni Dant.

- Semmi közöd hozzá... nem... ott volt a lehetőséged, döntöttél... nem történt semmi... akkor ne hidd el... nem hagyom magára... ha szeretnéd, most itt lennél vele... jó majd beszélünk, jó utat – fejezte be a beszélgetést, mikor meglátta Lorát. – Sajnálom, hogy hallanod kellett.

- Nincs semmi baj – sóhajtott Lora. Hirtelen megváltozott az arca, és érződött rajta a küzdelem.

– Dan, beszélni szeretnék veled valamiről, és csak benned bízom – nyögte ki végül.

7. Késedelem...

Néhány perc múlva a bárban üldögéltek Dannel, és általános dolgokról cseverésztek. Nem akarta egyből kérdések tömkelegét zúdítani a férfira, inkább óvatosan közelített a téma felé. Ez idő alatt Lora próbált természetesnek látszani, az izgalmat, ami átjárta a tagjait, lazította az ital, amit elfogyasztott. Abban a pillanatban, amikor az órájára pillantott észrevette, hogy a szertartásnak már el kellett volna kezdődnie egy ideje. Az aggodalom mellett egy cseppnyi tiltott derű is befészkelte magát a reménnyel teli szívébe. Mi van, ha Tom mégis meggondolta magát?

- Dan, mi történhetett? Már fél órája el kellett volna kezdődnie az esküvőnek – nézett csodálkozva a férfira, és megpróbálta elrejteni a szája sarkában húzódó mosolyt. Annyira belemerült a gondolataiba a cselszövésről, hogy észre sem vette, hogy elrepült az idő. Dan ránézett Lorára, és a nő az ő szemében is észrevett valamiféle különös csillogást, rémülettel teli bizakodást.

- Igen el kellett volna, de Rose időt kért, mert kiborult, állítólag – mosolygott. – Miután kijöttél Tom szobájából, hanyatt-homlok elrohant Rose-hoz. Azt sem hallotta meg, hogy kiabálok utána. Valami történhetett, mert miután bement Rose-hoz, hozzáteszem, néhány rövid percig volt bent, kijött, és nagyon ingerülten visszament a sajátjába, és bezárkózott. Azóta semmi hír egyik helyről sem. Próbáltam bejutni hozzá, de nem reagál. Valami nem tetszik itt nekem, egyre kevésbé értem – mondta, inkább csak magának. – Összevesztetek?

- Nem, dehogy! – Nézett csillogó szemekkel Danre, de nem kerülte el a figyelmét a férfi utolsó előtti megállapítása. – Épp ellenkezőleg. – Elmesélte a férfinak, mi történt a négy fal között. Dan arca mosolyra derült, de csak annyit tudott kinyögni, hogy sajnálja, ha megzavarta őket. A bárban több helyről hallottak már halk sutyorgásokat, találgatásokat, mi lehet a késés oka.

Közvetlenül mellettük egy idősebb házaspár épp azt ecsetelgette egymásnak, hogy a késés oka a menyasszony rosszulléte, mivel a nő biztosan tudni vélte, hogy Rose terhes. Erre a felvetésre Lora gyomrában bukfencezni kezdett az ital. Még a gondolatától is rosszul lett, hogy ez lehet az esküvő oka, és ilyen módon akarja Rose magához láncolni az ő élete értelmét. Villámgyorsan elhessegette ezt az ötletet, mivel nem gondolta volna, hogy Rose ezzel tönkre kívánta volna tenni szépen induló kapcsolatát Kate-tel. Mikor ez a véleménye megszületett elmosolyodott. Dan értetlenkedve nézett rá. Ekkor feltűnt a teremben Kate, aki megpróbált ugyan észrevétlen maradni, és gyorsan keresztülsurranni a termen, de többen megállították. Ő diszkréten minden találgatást és feltételezést elutasított, és műmosollyal az arcán, tovább ment. Lora egyre izgatottabb lett. Lehet, hogy lelepleződtek Tom előtt? Izgalmában egyre nagyobb kortyokat ivott a Tequila sunrise koktéljából. Érezte, hogy az ital lassan bódítani kezdi az elméjét, és ez nagyon jól esett neki. Dan váratlanul felállt, ekkor jutott eszébe, hogy még ki sem puhatolta erről a rejtélyről, ami miatt becsalogatta a bárba, bár volt egy olyan érzése, hogy a férfi sincs minden titokba beavatva.

- Dan, várj! Hová mész? – kérdezte a férfitól.

- Megnézem újra Tomot, magadra hagyhatlak egy kicsit? – tekintett bocsánatkérően Lorára. – Aggódom miatta – sóhajtott.

- Kérdezni szerettem volna tőled valamit – nézett kérőn a fiúra.

- Ne haragudj, sietek vissza. – Még egy utolsó, sajnálkozó pillantást vetett a lányra, és sarkon fordult.

Lora egyedül maradt, és kért még egy koktélt. Most már semmi nem érdekelte, csak el akar menni innen. Már így is kellőképpen megkavarta maga körül a levegőt, nem akarta megvárni, amíg lecsap a vihar. Üldögélt még egy darabig, szép lassan elkortyolgatta az italát. Vetett egy pillantást az órájára, és megállapította, hogy már csaknem egyórás késésnél tartanak. Az őt körülvevő emberek aggodalma átragad rá. Meneküli szeretett volna, gyáván visszavonulni, ahogy anno tíz éve tette. Mindemellett tudni akarta mi történik, és mi az igazi oka a késedelemnek. De Dannek csak nem akaródzott visszatérnie, és a magában adott várakozási idő is lejárt, így kihörpintette az utolsó kortyot a poharából, felkapta a táskáját, majd kotorászni kezdett benne. Megtalálta a telefonját, és hívott egy taxit. Úgy érezte ezt a csatát így is úgy is elbukta, tehát nincs már itt semmi keresnivalója. Szép lassan elindult kifelé, közben körbe-körbepislogott, kereste az indokot, ami maradásra kényszeríthette volna magát, de sehol nem volt semmi és senki. Közben előkerítette a kabátját. Elszorította a torkát a kudarc nyomorult érzése, szemét újra elfutották a könnyek. Ekkor egy kéz elkapta a karját, és nagy lendülettel megpördítette. Felnézett, de óriási csalódás ült az arcára, ugyanis Kate nézett vele farkasszemet, és tekintetéből sütött a düh és a kétségbeesés.

- Hová szaladsz? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában. – Sehová, amíg rendbe nem teszed, amit összekavartál! – kiáltott rá olyan dühösen, hogy a környezetükben lévő emberek mind feléjük fordultak.

Elkezdte húzni maga után Lorát. Ő meg sem bírt szólalni, csak megadóan követte a nőt, neki már úgyis mindegy volt. Halkan megszólította Kate-et:

- Miben segíthetek?

- Segíthetsz? – kiáltotta, és Lora azt hitte megüti őt Kate, olyan hirtelen fordult felé, de szerencséjére túl sokan voltak körülöttük. Mikor ezt észrevette, elszégyellte magát, de megtorpant. Mi történik?

- Kate, mi ez az egész? Nem megyek sehová, amíg ezt meg nem magyarázod! – mondta dacosan, és kiragadta karját Kate kezei közül. – Mit kavartam össze mondd? – Határozottan állta Kate gyilkos pillantását.

- Azt hiszed, nem tudom miért jöttél ide? Honnan vetted a bátorságot, hogy közénk... hmm, vagyis közéjük állj! Te... te álnok kígyó! – sziszegte ajkait dühösen összezárva, szemei szikrákat szórtak a haragtól.

„Micsoda? – futott át Lora agyán. – Még hogy én álltam közéjük?”

- Ezt most nem mondod komolyan?! – kiáltotta ingerülten. „Legjobb védekezés a támadás” – gondolta, majd folytatta a szemrehányást. – Mit képzelsz te magadról? Engem teszel felelőssé? Ki az, aki rá akarja szedni Tomot, és csak a pénzéért hozzámenni, hogy utána új, boldog életet kezdjen valaki mással? – És kezével idézőjeleket rajzolt a levegőbe. Kate meghökkent arcot vágott, látszott rajta, hogy erre nem számított.

- Honnan... honnan veszed ezt az őrültséget? Te most fenyegetsz engem? – kérdezte hebegve, arcát elöntötte a pír és, kővé dermedve, kíváncsian, de inkább rémülten nézett Lorára.

- Őrültség? Kedvesem, hát a te szádból hallottam a saját füleimmel. Ne aggódj, még – hangsúlyozta – nem szóltam Tomnak, de ami késik, nem múlik. Akkor most végre elmondod, mit akarsz tőlem? – Csípőre tett kézzel állta Kate tekintetét, aki váratlanul leszegte a fejét, és halkan megszólalt:

- Mit hallottál még? – kérdezte hirtelen nagyon rémült, de halk hangon, mert felidézte magában, mikor is hangzott el az a bizonyos mondat.

- Hallani már nem sok mindent, annál izgalmasabb volt, amit láttam – tette hozzá, és elővette a könyörtelenebb énjét. Próbált határozott és kemény maradni, de nem volt könnyű. Most, hogy újra eszébe jutott az a néhány perc, elvörösödött. Kate ezt észrevette, és zavarában elkezdte a cipője orrát nézni.

- Te ezt sose fogod megérteni. Soha nem leszel rá érdemes! – kiáltotta. - Most pedig kérlek – váltott könyörgőbb hangra –, beszélj Rose-zal, és mondd el neki az igazat rólunk, majd rólad és Tomról. Segítened kell! Nagyon nagy bajba sodortad Tomot.

Lora váratlanul szédülni kezdett. Még hogy ő bajba sodorta Tomot? Ő, aki még az életénél is jobban szereti? Nem, az nem lehet. Itt valami tévedés van, vagy Kate csak blöfföl, így akarja kelepcébe csalni. Nem adja meg magát egykönnyen. „Dan, miért is tűntél el hirtelen?” – gondolta riadtan. Beszélnie kell vele, meg kell tudnia az igazságot.

- Jössz és beszélsz Rose-zal? – váltott még esdeklőbb hangra Kate.

- Hogy érted azt, hogy nagy bajba sodortam Tomot? Mondd el, kérlek... Kate – nézett a lányra, miközben szeméből megpróbálta láthatatlanná tenni a könnyek nyomait, szaporán pislogni kezdett. Kate észrevette, de nem szólt, csak értetlenül nézett rá.

- Te nem jöttél még rá? Jaj, ez bonyolultabb, mint gondoltam. Sajnálom – nézett újra rá –, nem tehetem. Nem sok közöm van hozzá, csak annyit mondhatok, hogy ezt az esküvőt sem Tom, se Rose nem akarja. De Tom azt hiszi, Rose belé szerelmes, és nagyon hálás is egy s másért neki. Épp ezért ő azt hiszi, Rose hozzá akar menni, de Rose-nak meg kell magát játszania, fontos! De már így is elég sokat fecsegtem. Segítesz?

Lora tudta, nincs más választása. Rettegett attól, hogy Tomot valóban bajba sodorta, de elsősorban azt érezte, Kate önös érdekből kerítette elő. Tudta, hogy a kis akciója maradéka a vita Rose és Kate között. Az akkor érzett öröm már elszállt, helyét átvette valamiféle remegés és aggodalom.

- Rendben, de előbb tudni akarom a részleteket! – vágta rá akaratosan. – Úgy érzem, van egy kis időnk, abba pont belefér a történet engem is érdeklő része.

- Kérlek, bízz bennem! Ígérem, mindent elmagyarázok, de most valóban nincs idő! Sietnem kell. Óriási balhé van készülőben. Rose apja tombol. Ha begőzöl, mindennek vége van! Egyelőre Rose le tudta csendesíteni, bár most azt hiszi, rosszul van, mert terhes. Sajnos sokáig ezzel nem lehet takarózni. Bár ez sem tetszett neki, ez az egyik oka a zűrnek. – „Szóval innen a pletyka” – gondolta Lora. – Tom valamiért az időt húzza, vagyis miattad! És ezt nem engedheted meg! Gyere! – Megfogta a karját, és rohanni kezdtek. Az ajtó előtt Lorát elfogta a pánik.

- Mégis mit tehetek most én? – kérdezte rémülten. De Kate nem válaszolt, hanem benyitott az ajtón. A széken ott ült a kisírt szemű Rose, mellette állt az apja, és a kezét fogta. Felnézett a két éppen belépő nőre, végigmérte Lorát, biccentett a fejével, és kiment, miközben az ajtó hangosan becsapódott. Rose felkapta a fejét, de szeme megállt Kate keze vonalában, és újra sírva fakadt. Lora ekkor vette észre, hogy Kate még mindig a karjába kapaszkodik. Gyorsan lerázta magáról, és Rose elé lépett. Nem tudta mit is mondhatna ezért tanácstalanul és segélykérően Kate-re nézett.

- Rose – lépett Kate a nő elé, letérdelt, megfogta a kezét, de Rose lerázta magáról és tüntetőleg elfordította a fejét. – Kérlek, hallgass meg!

- Ugyan mit hazudnátok még? – kiáltotta, és arcát a kezeibe temetve hangos zokogásban tört ki.

– Nem vagyok rátok kíváncsi, mindent tönkretettetek – vágta a fejükhöz.

- Mit hazudtunk mi neked? – kérdezte kíváncsian Lora, de szemével Kate-et fürkészte. – Én nem akartam semmit tönkretenni. Nézz már rám az istenit! – kiáltott hirtelen Rose-ra, aki megrémülve, könnyáztatta arccal felnézett Lorára. – Beszélj, mert úgy hiszem, erre nincs most idő! Az esküvőt már el kellett volna kezdeni és úgy vettem észre apád sem rajong a késedelemért. Tehát vagy elmondjátok, mit keresek itt, vagy felállok, és megyek. – Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja. – Itt a taxim – mondta halkan. – Nos? – nézett hol az egyik, hol a másik nőre várakozón, miközben a kezében a telefont lobogtatta.

- Rendben – szólalt meg Rose –, küldd el a taxit.

Lora gyorsan lemondta a taxit, és újra a két nőre figyelt, akik közben átültek a kétszemélyes kanapéra, szorosan egymás mellé. Kate kezdett el beszélni Lorának, de közben Rose szemébe nézett.

- Azt hiszem, már mindent tudsz rólunk – mondta, megfogta Rose kezét, és egy röpke pillantást vetett Lorára, de gyorsan be is fejezte, mert Rose olyan arcot vágott, mintha gyilkosságért leplezték volna le. Most már Rose-hoz beszélt. – Lora tud rólunk – mondta mintegy egykedvűen.

- De... de ez hogyan... és kitől... de hiszen... – makogta, de egy értelmes mondat nem jött ki a száján. Ide-oda pislogott a két nő között. – Én ezt nem értem – rázta a fejét.

Lora elhallgatva a körülményeket, elmondta, hogy véletlenül akkor ment el az ajtó előtt, amikor csókolóztak, és látta őket. Belepirult a mesélésbe, de próbált határozottságot mutatni, nem volt könnyű dolga, mert remegett, és a Tom iránti aggodalom teljes erővel nehezedett a szívére. De hirtelen elhatározta magát, nagy levegőt vett, és folytatta. – Azt hiszem, tudom, részben miért vagyok itt. Rose – fordult a nő felé –, mi Kate-tel régen nagyon jó barátok voltunk, de semmi több. Soha nem is gondoltam volna, hogy... – hirtelen elhallgatott egy pillanatra, mert nem tudta magát úgy kifejezni, hogy ne sértse meg egyik nőt sem, de Kate kisegítette.

- Amíg Rose-zal meg nem ismerkedtem soha nem gondoltam arra, hogy valaha így érezhetek egy nő iránt. – Olyan meleg szeretettel nézett Rose-ra, hogy annak megjelent az első mosoly a szája sarkában. – De szerelmes lettem, és ő is belém. Akkor már Tommal járt, de az első találkozás után tudtuk ez más lesz, és minden megváltozott. Nagyon sok időt töltöttünk el kettesben, sokat utaztunk és végül rájöttünk, egyikőnk sem tud a másik nélkül élni.

- Akkor ez a késés oka! A vita közted és Rose között – fordult Lora Kate-hez. – Sajnálom, nem gondoltam, hogy ekkora galibát okozok – sóhajtott.

- Igen, azt hiszem – válaszolt helyette Rose. – Bár eleinte valóban szerettem Tomot, de már akkor is tudtam, hogy én más vagyok. Aztán megismertem Kate-et. Mikor találkoztunk ma, őrült féltékeny lettem a múltatokra. Én sajnálom, hogy túlreagáltam a dolgot. Hinnem kellett volna neked – nézett szerelmesen Kate szemébe. – De apám – váltott hirtelen hangszínt Rose –, semmit nem sejt, és nem is szabad megtudnia, mert akkor engem kitagad, de még Tom és a családja is hatalmas zűrbe keveredne. Tom sem gyanít semmit sem rólunk, sem apám ármánykodásáról. Apám sem tudja, hogy rájöttem a disznóságaira. Ő azt hiszi, én nagyon szeretem Tomot. Tom is ezt gondolja, közben meg gyűlölöm magam, amiért becsapom, de hidd el nincs más választásom. Ő annyira jó ember. Nem tudok részleteket, de azon vagyok, hogy mindent kiderítsek, és végre boldog lehessek – sóhajtott egy nagyot, és belenézett Lora szemébe. – Azt hiszem, Tom szerelmes beléd. Titkolja előttem is, de tudom. Erre most jöttem rá. Azt tudtam, hogy nem engem szeret, de végre összeállt a kép. Most is egy kis ócska indokkal húzza az időt, de én nem akarom apámat ellene hangolni, így hazudtam, kavartam, és félek. Hidd el, el kell vennie engem feleségül, akármennyire nem szeretnénk, így lesz a legjobb. Kérlek, adj nekünk időt. Bízz bennem, tudom, hogy lehetetlent kérek, de mégis!

Lora nem vette észre, hogy mire Rose befejezte, a könnyei már patakokban folytak az arcán. El kell tűnnie. Nem beszélhet senkivel. Még mindig nem értette mi történik körülötte, csak egy dolog volt világos a számára: ha Tom elhagyja Rose-t, akkor bajba kerül, és ezt nem engedheti meg. Ezer kérdés cikázott a fejében.

- Rose, miért történik ez az egész? Tudni akarom, mert... mert én... nagyon szeretem Tomot – vallotta be, és rettentő zavarba jött –, és nem akarom, hogy baja essen, még akkor sem, ha elveszítem... talán örökre.

- Kérlek, próbáld megérteni. Ha mindannyian boldogok akarunk végül lenni, ennek így kell történnie. Hozzámegyek és kész! – jelentette ki határozottan.

Lora ennél az utolsó szónál már nehezen tudott uralkodni magán, könyörgően nézett Rose-ra, de végül felpattant, és berohant a szobához tartozó kis mosdóba, hogy összeszedje magát.

Megmosakodott, gyötört tükörképét nézegette, amikor meghallotta Tom hangját az ajtó mögül. Nesztelenül odasétált az ajtóhoz, és a mai napon már másodjára, hallgatózni kezdett.