A elkövetkező néhány napban Lora beletemetkezett a családi ügyeinek elsimításába. Megpróbált nem gondolni Tomra és a csodálatos éjszakára. Orvos szülei nehezen tudták megemészteni, hogy feladta a new york-i jól menő építész állását. Nem értették meg, hogy huszonnyolc évesen, tartós kapcsolat nélkül milyen nehéz a nagyvárosi szinglik élete. Lakását eladta, mert akkor még úgy gondolta itthon marad, de a szombat éjjeli események hatására eltöprengett, helyesen döntött-e. Nincs olyan állás, ami miatt Santa Monicában marad ezek után. Tom egész héten nem kereste sem személyesen, sem telefonon. Eszerint csakugyan azért ment fel Lorához, hogy eltöltsenek egy kellemes órácskát együtt. Nem értette, miért érzi magát rosszul emiatt, amikor ő is ugyanezt szerette volna. Sikerült. Minden, ahogy akkor este megálmodta, sok évvel ezelőtt. Megkaparintotta Őt, igaz csak rövid időre, de megkaparintotta. Az összes bosszúságon és fájdalmon kívül érzett egy kis elégedettséget is, amiatt, hogy Tom is épp annyira kívánta őt, mint ő Tomot!
Akkor, miért néz úgy ki, mint aki egy hete nem aludt? Szülei nem tudták meggyőzni, hogy költözzön hozzájuk, mert tisztában volt vele, hogy akkor egy perc nyugta nem lenne az örökös faggatózások miatt. Átköltözött egy másik szállodába. Megengedhette magának, hogy ott lakjon. Így már nem tervezte hosszú távra, hogy marad. Többször beszélt telefonon, a héten, Dannel, egyszer össze is futottak, miután felajánlotta neki, hogy elviszi az önéletrajzát a céghez. A férfi egy jól menő vállalatnál dolgozott, mint tervezőmérnök. Lora boldog volt, mert a los angeles-i élet már nagyban hasonlít ahhoz a nyüzsgéshez, amit megszokott, és mellesleg, távolabb lesz Tomtól is. Legközelebb személyesen csak pénteken, kora délután találkoztak egy kellemes hangulatú pizzériában, egy késői ebéd mellett.
- Szia Lora. Húúú, de rosszul nézel ki. Mi van veled? Nem aludtál az éjjel? – jelentőségteljesen rákacsintott. - Ha a munka miatt aggódsz, már nem kell. Tiéd az állás! – harsogta váratlanul, amikor észrevette, hogy Lora tekintete elkalandozott.
- Mostantól, hivatalosan is te vagy az új belsőépítészünk.
Lora arca rögtön derűsebb színt vett fel.
- De, hogyan? Még be sem hívtak elbeszélgetésre. Ezt nem hiszem el... – mondta, de akkor váratlanul eszébe jutott, hogy esetleg Dan beprotezsálta. Újfent elsápadt.
- Ne aggódj már, látszik a szemeden, hogy begyulladtál – nevetett Dan. - Karl, a nagyfőnök jó barátom. Együtt szoktunk golfozni minden kedden délután. Máskülönben meg, fogalma sincs róla, hogy ismerjük egymást. Egyébkén, ő említette meg nekem, hogy talált egy rendkívüli jelöltet az állásra, azonban még meg kell beszélnie a vezetőséggel, de ő már határozott. Hétfőn szándékozik felhívni! Gratulálok kolléga! - mondta, és hirtelen elkapta Lora kezét.
Lora gondolataiba merült. Még egypár nap, és újra maga mögött hagyja ezt a várost, ahol tíz év után ismételten boldogtalan lett. Sok minden szóba került akkor este, de volt egy téma, amit Lora szántszándékkal került. Ez a dolog Tom esküvője volt. Holnap egyszer s mindenkorra elveszíti Őt, és vele együtt mindent, amiért eddig élt! Dan olyan váratlanul váltott témát, hogy Lora nem tudott felkészülni.
- Mikor beszéltél utoljára Tommal?
- Hát....akkor éjjel, amikor… - Olyan erővel zuhant rá a felismerés, hogy hiányzik neki a férfi ölelő karja, forró csókjai, hogy belepirult.
Ekkor Dan felnevetett.
- Képzeld, majdnem le fújták az esküvőt!
- Mi…mi történt? - kérdezte Lora, s hogy izgatottságát leplezze, beletemetkezett az ételébe.
- Mókás történet és kicsit sántikál is, de megbízom a cimborámban, hogy egyszer csak megtudom az igazat, - kacsintott. - Kiraktam Tomot a sarkon, mert rohantam vasárnap hajnalban haza, és képzeld - nevetett - valami huligán megtámadta, valószínűleg ki akarta rabolni, bár ezt már nem tudjuk meg. Összeverekedtek, de Tomnak csak a szája repedt fel. Különös, nem gondolod? Rose meg persze nem hitte el a történetet, mindenáron azt képzelte megcsalta és valami céda megharapta. - Lora arcába szökött a vér és remegni kezdett, de szerencséjére Dan épp a pizzájával volt elfoglalva, így nem vett észre semmit. - Beletelt egy kis időbe mire belátta, hogy ez oltári ostobaság. Mármint a féltékenykedés. Ő nem ismeri igazán a haveromat! Szerencséjére! A hivatalos sztori az, hogy amikor az a tetű lesből beverte a száját, ő elharapta. Ennyi. Még én is kellettem, hogy megerősítsem, senkivel nem csalta meg őt. Mintha biztos lehetnék benne. -nevetett.
- Micsoda balhé lehetett. - Lora szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől. Hirtelen újból lepergett előtte a vasárnap hajnali dolog. Érezte, hogy lángba borul az arca a dühtől és a megaláztatástól. Még annyit sem jelentett Tomnak, hogy a legjobb barátját beavassa. De miért is jelentett volna neki bármit is. Amikor felment és beszélni kezdett, olyasmit mondott, hogy "Mit teszel velem? Eltűnsz, aztán mikor túl vagyok rajtad megjelensz és összezavarsz...?"
Már akkor is csak a tipikus behálózós, puhítós szövegnek gondolta, de már biztos volt benne, hogy csak azért mondott ilyet, hogy ágyba vihesse őt. Már örült neki, hogy nem engedte tovább beszélni.
Abban a pillanatban már kirajzolódott a következő terve, amikor Dan mit sem sejtve megszólalt:
- Van már programod holnap estére? Lehet, hogy későn szólok, és már biztosan van más dolgod, de arra gondoltam, hogy nincs-e kedved eljönni velem az esküvőre. Barátként, persze - tette hozzá gyorsan, amikor Lora hirtelen elejtette a kezéből a villát. Épp azon gondolkodott, hogy vegye rá Dant, hogy ő lehessen a partnere holnap. Ott kellett lennie, látni akarta Tomot és azt akarta, hogy ő is lássa Őt, mikor végleg elhatározza magát.
- De kedves vagy! Persze hogy van kedvem. Tudod, hogy veled bármikor. Mindig nagyon jó voltál hozzám. Mondd, hol és mikor találkozunk! Nagyon várom már, hogy megismerjem azt a nőt, aki képes volt rávenni Tomot, hogy igába hajtsa a fejét. Nem tudok mellette csak egy határozott nőt elképzelni. Mesélj róla!
- Szerintem jobb lesz, ha majd te személyesen alkotsz róla véleményt. Én nem akarlak befolyásolni. – És jelentőségteljesen Lorára nézett, majd elmosolyodott.
- Mi ilyen szórakoztató?
- Nem vicces semmi, csak érdekes. De majd holnap megérted!
- Nos Dan, most ne haragudj, de mennem kell, mert muszáj vennem valami gyönyörű ruhát, hogy ne kelljen velem szégyenkezned.
- Lora! Megőrültél? Így is Te leszel a legjobb nő a városban! Holnap reggel felhívlak! Jó vásárlást!
Lora egy röpke csókot nyomott Dan arcára és elrohant.
Kilépett a pizzériából és kezdetét vette az arra a napra betervezett szerencsesorozata. Álmaiban sem merte remélni, hogy ilyen könnyen sikerül hivatalosan eljutni az esküvőre. Éppen meglátott egy üres taxit, bepattant. Az egyik legelőkelőbb üzletbe belépve már tudta, hogy mit is szeretne. Tomot! Bármi áron! Eszébe jutott Rose, de úgy érezte jogtalanul a menyasszonya, mert Tom mindig is az övé volt!
Az üzletben az eladók elhalmozták elegánsabbnál elegánsabb ruhákkal, de ő egy nagyon egyszerű, ám mégis divatos ruhát szeretett volna, ami nem ragyogja túl az arát, viszont végérvényesen rádöbbenti Tomot, hogy ő az igazi a számára. Egy egyszerű szabású, aranyszínű, vállpánt nélküli ruha mellett döntött. Ez a ruha tökéletes volt arra, hogy véghezvigye a tervét. Néhány pillanatra eszébe jutott, hogy helytelenül cselekszik, és hogy el kéne mennie, messze, újra eltűnni Tom elől, de ha nem adja meg az esélyt arra, hogy a férfi dönteni tudjon, akkor örökre bánni fogja. Ő nem akart azzal a bizonyos „mi lett volna, ha” érzéssel élni. Lehet, hogy mindörökre bánni fogja, hogy odamegy, hívatlanul, de legalább le tudja zárni magában ezt a történetet. Zaklatottan rohant a szépségszalonba. Tökéletesnek kell lennie mindennek. Megmosatta a haját és lágy hullámokat fésültetett bele. Megbeszélt egy másnap délelőtti időpontot a fodrásszal, hogy feltűzze egy egyszerű kontyba selymes, szőke haját.
Este fáradtan zuhant az ágyába. Zaklatott álma volt. Szaladt egy erdőben, menekült, de nem tudta mitől. A legborzasztóbb a felismerés volt, hogy ruha nélkül, kiszolgáltatottan futott.
Másnap a telefon csörgése ébresztette.
- Haló hétalvó! Tizenegy óra van. Két óra múlva ott vagyok érted!
- Szia Dan...mi-micsoda? Oké! Elkészülök akkorra, de most - ugrott ki az ágyból - ne haragudj, de...- Dan a mondat végét már nem hallhatta, mert Lora olyan lendülettel ugrott fel, hogy a telefonját elejtette és az darabjaira hullott. Ez most a legkevésbé sem izgatta. A fodrászt már lekéste. Még jó, hogy a tegnapi frizurából még megmaradt valami. Sminket többnyire alig viselt, de New Yorkban megtanult magának pasizós külsőt varázsolni.
Pontosan egy órakor bekopogott az ajtaján Dan.
- Lora... – elámult a látványtól - tegnap mikor azt mondtam te vagy a legjobb nő a városban, nem mondtam igazat ...te...te...nagyon...nagyon...szép vagy! Nem is értem miért nincs körülötted mindig legalább húsz férfi! - makogta Dan, és alázatosan kezet csókolt Lorának. - Ha nem lennél jó barátom most biztos rád mozdulnék.
- Ugyan már Dan, - nevetett Lora- biztos minden nőnek ezt mondod. Várj, adj egy percet.
Negyed órával később már Dan kocsijában ült és elmerült gondolataiban. Hirtelen elfogta a pánik.
- Tom tudja, hogy jövök? - kérdezte.
- Nem...meglepetés. Volt egy különös érzésem. Olyan szomorú volt a héten. Neked pedig annyira örült, mikor meglátott. Ami csoda azok után, amin keresztül ment mikor elmentél.
Lora felkapta a fejét:
- Mit mondtál? - kiáltotta kicsit hangosabban, mint illett volna. - Min ment keresztül? Miről beszélsz?
Hirtelen túl zaklatott lett, de mivel aggódott, hogy Dan rájön az érzéseire, elfordult, és az ablakon kifelé bámulva várta meg Dan válaszát.
Dan váratlanul elsápadt:
- Hoppá, ebből még probléma lesz, érzem. Ne haragudj, de nem beszélhetek. Sajnálom.
Lora gondolataiba merült, és egy szót sem szólt többet. „Mit akart ezzel Dan mondani?” Ez a kérdés dübörgött a fejében, egészen addig, amíg megérkeztek az esküvő helyszínére.
Az esküvő a santa monica-i Beach Hotelban volt. A Hotel elé érve kiszálltak az autóból. A pálmafák árnyékában állva elszorította a szívét a bánat és a kétségbe esés. Rosszul döntött? Van visszaút? Talán, ha hirtelen rosszul lesz és ájulást színlel, akkor esetleg nem kell szembenéznie Tommal és a vágyaival. Abban a percben tudatosult benne, hogy el fogja veszíteni azt a férfit, aki után évek óta mindennél erősebben epekedik. Hogy ronthatta el ennyire? Őt kéne most várnia Tomnak a házasságkötő teremben, tőle kéne most mindenki szavának elakadni, ahogy gyönyörű szép menyasszonyi ruhában hozzá kíséri az édesapja, és kezét a Tom kezébe helyezve áldását adja lánya házasságára. Neki kellene most az imádott férfi szájából hallani a hűségesküt. Ekkor arra gondolt, hogy soha, senki nem fogja olyan heves érzelmekkel megtölteni a szívét. Egyik része menekülni szeretett volna, el innen jó messzire. Másik része viszont nem tudta kiűzni a fejéből Tom és Dan elejtett szavait, miszerint Tom egykor szerette őt. Ez a fele meg akarta tudni mit tehet még a boldogságáért. Tehet-e egyáltalán valamit? Hagyja elúszni, vagy vállalva az visszautasítás és a szégyent, szembe néz Tommal és bevallja az érzéseit? Tanácstalan volt. Úgy érezte azonnal felrobban a felgyülemlett feszültségtől, sikítani szeretett volna. Időközben beértek a hotel előterébe. Úgy érezte, hogy az elegáns emberek, akik barátságos tekintettel végigmérték, átláttak rajta. Rövid idő alatt paranoiás lett.
- Rosszul vagy? – törte meg a csendet Dan. – Annyira elsápadtál. Igyunk egy szíverősítőt – és levett a pincérfiú tálcájáról egy italt. – Egészségünkre. Igyunk a viszontlátásra, valamint igyunk Tomra és Rose-ra és arra, hogy…
- Egészségedre – emelte fel a poharát Lora, de meg sem várta Dan köszöntőjének a végét. Jól esett neki az ital, ahogy végigégette a nyelőcsövét és rövid idő alatt elbódította.
